Urschitz József

Nyúzó Zoltán: Ursitz József élete és munkássága[i] 

Urschitz József 1911. szeptember 21-én született a Nógrád megyei Etesen, Urschitz Gusztáv és Sirkó Mária elsőszülött gyermekeként. Édesapja szülei német ajkúak voltak. Mint bányászok az 1870-es években kerültek Magyarországra Stájerországból. Édesanyja szülei és az ő elődeik is magyarnak tartották magukat. Mint uradalmi cselédek válogatták a cselédek közös konyháját Nógrád megye különböző pusztáin. Elődeinek ilyen keverékéből ered az ő élete útja. Etes község határában volt Katinkapuszta, ahol az 1880-as években a salgótarjáni szénbányászat egyik ősbányája működött Etesi Szénbánya Rt. néven. Mivel később új nagybánya létesült Etes határában, ezért a régi bányatelep Öregetes néven lett ismert a bányatelepek nyilvántartásában. Ezen az Öregetesen látta meg a napvilágot egy már akkor sem fiatal bányászlakásban, melynek épülete hat egyszoba-konyhás lakásból állt fazsindelyes fedél alatt. Édesapja rokkant volt, mivel gyermekkorában súlyos baleset érte. Amália-aknán az aknába zuhant. Életben maradt, mivel az akna vízzel teli zsompjába esett. Ez kihatott az egész életére. Nagy szegénységben éltek. Édesapja rokkantsága miatt szivattyút kezelt a bányában urasági bérért. Beosztásánál fogva minden nap a legnagyobb ünnepeken is a bányában kellett lennie, és még így sem jutott elegendő kenyérre való a családnak. A szerencsétlenséget tetézte az a tény, hogy édesanyja 1917-ben súlyos szívbetegséget kapott. 1916-ban költöztek Öregetesről Amália-aknára, melyeket csak egy hegy választ el egymástól. József 1917-ben lett első osztályos az Amália-aknai elemi iskolában. Szerette az iskolát, szeretett tanulni, viszont azért is szeretett az iskolába menni, mert az iskola konyhájában főztek a gyerekek részére kakaót, rizst, búzadarát és bablevest. A bányatársulat élelemtárában kaptak papírszövésű ruhát és fatalpú bakancsot. Bizony gyakran előfordult, hogy amikor nagyobb hó esett, a tanító úr a karjában vitte haza. Amália-aknán mintegy százhúsz család élt csaknem azonos körülmények között. Eltekintve a bányászok embertelen, 12 órás munkájától, amitől egyformán szenvedett minden munkás, ebben az időszakban külön csapás volt a háború. Hadiözvegyek és hadiárvák sírása és imája hallatszott esténként a bányászlakásokból. Ritka volt az a család, ahonnan a tüdővész el nem ragadott valakit. Józsefnek három kedvenc tantárgya volt: a rajz, a számtan és a fogalmazás. Bár a többit is értette, de ezeket különösen szerette. Ennek alapján javasolta a tanfelügyelő, hogy küldjék tanítóképzőbe. Az iskola igazgatója, Radnai Nándor mindent elkövetett, hogy szegénységi bizonyítvánnyal bekerüljön a Líceumba. Hiábavaló lett minden fáradozás, mert a legszükségesebb két rend felsőruhát szülei nem tudták biztosítani. Az iskolaév végén 1923-ban jó tanulásáért kapott egy könyvet az igazgató úrtól, melynek címe ,,A bécsi diákok”. A család lassan nagyobb és nagyobb lett, már hatan voltak testvérek. Így nagy szükség volt az ő segítségére. Először is mint disznópásztor őrizte a szomszédok állatait, és ezért minden nap mástól kapta az ételt. Volt, aki csak a maradékot adta, és volt, aki külön kedveskedett a főztjével. Később libapásztor lett Kutason. Mindenkinek adott valami kereseti lehetőséget a meddőhányó Amália-aknán. Ő is megpróbálta, válogatta a szenet a meddőből. Volt siknyik (kőműves-inas) a kőműveseknél, és kapálta a cukorrépát Szőröspusztán Gáspár nagyságos úrnál. 1927. május elseje élete nagyon érdekes dátuma. Ekkor váltotta ki a munkakönyvét 15 évesen, amivel belépett a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság szolgálatába. Mint takarító fiú (takaronc) tevékenykedett az Amália-akna légaknájának felújításánál. Ez év őszén már egy fokkal előbbre lépett. Lóvezető lett a bányában. A szénigény csökkenése miatt a bányák redukálták a termelést. Ennek megfelelően a nyári hónapokban csökkentették a létszámot és heti három-négy műszakra korlátozták a termelést. Még az így kitermelt szén egy részét is tárolták a téli hónapokra. Ursitz József a család szociális helyzete miatt nem kerülhetett a szanálók listájára, hanem a nyári hónapokat hol a pálfalvi, hol a baglyasi rakodón töltötte. 1928 telén Amália-akna légaknája hatvan méter hosszban minden előzetes jel nélkül összement, úgyhogy a légkeringés útja el lett zárva, a kiterjedt bányamezőbe bemenni nem lehetett. Miután a légakna újranyitása igen költséges lett volna, attól a vállalat vezetősége elállott. Ez a nagybánya végét jelentette. Amália-akna megszűntével a magafajta fiataloknak a salgótarjáni palackgyárban adtak munkát. Keserves munka volt ez télen, hóban tizenhat-húsz kilométert gyalogolt naponta, és 12 órás műszakot töltött le. A fizetés itt két pengő volt naponta, míg a bányában csak másfél pengőt keresett a 18 év alatti fiatal. Amália-aknán csak annyi bányász maradt, amennyi szükséges volt a berendezések kimentéséhez. A vidékiek egy részét elbocsátották, a többi dolgozó pedig a szénmező peremének feltárásán dolgozott. Két lejtős akna és egy táró készült Szánaspusztán. Az egyes számú lejtős akna a Frigyes akna peremét tárta fel, a kettes számú lejtős akna pedig az Öregetesi bányák bent maradt szénvagyonát, illetve Amália-akna peremét tárta fel a szánasi táróval együtt. Páliban egy lejtakna és egy táró készült, úgyszintén egy lejtakna Etesen és Ságújfalu határában. Ezek a bányák mind az Amália-akna szénvagyonának peremét fejtették. A villamos vontatású kisvasút, elkerülve a bányatelepet, az etesi hegyek oldalán futott sok alagúton keresztül, amíg elérte az Amália-aknát Pálfalvával összekötő vasútvonalat. Megszűntek a másik völgy nagy bányái is, így Albert-akna 1931-ben és Rau-akna 1939-ben. Ezen bányák pótlására megnyitották, illetve bővítették a Karancskeszi határában lévő Jenőaknákat.  Ilyen körülmények között a szomszédos bányák dolgozói összekeveredtek és közelebbről megismerték egymás problémáit. Így volt ezzel ő is. Nagyon sok ismerőse és barátja lett Pálfalván, Salgótarjánban, Baglyoson, Albert-aknán és a környező falvakban is. Bányabeli tevékenységét a Szánas I-es lejtősaknában folytatta mint csatlós 1929-ben. 1930-ban csillés lett a Schruffelék csapatában, akik az unokabátyái voltak. Nem voltak ők tekintettel sem a rokonságra, sem a vékony alkatára. Csak a legfiatalabb segített néha a sok csákány meg egyéb szerszámok cipelésében. Volt, amikor a kis kenyerét a csilletolás közben ette meg. Az is megesett, hogy ahol nagyobb vízmennyiség gyűlt össze, ott beszálltak a csillébe, és ő tolta át őket a vízen. 1933-ban segédvájár lett. A munkahelyük hol az egyik, hol a másik bányában volt. Hajtottak lejtaknát, függőaknát, ereszkét és siklót. Szóval minden olyan munkát elvégzett, ami a bányában előfordult. Közben legény lett, ami abban az időben 18 éves korban kezdődött. Ebben a korban lett tagja az olvasókörnek Amália-aknán. A dalárdában tenorista volt, szeretett sakkozni és kuglizni. Játszott hangszeren is, mégpedig eszklarinéton egy zenekar tagjaként. Az olvasókörben szórakozási lehetőséget adott a biliárd és a sakk. Volt könyvtárszoba is kevés könyvvel. Elsőnek a francia forradalomról szóló hatalmas könyveket olvasta. Aránylag jól keresett. Csapatuk keresete átlagon felüli volt, 4-5 pengő között. Nagy szükség volt a keresetére, mert 1930-ban megszületett a legfiatalabb testvére, és így már kilencen voltak. 1933. november 18-án megnősült. Feleségül vette Orosz Margitot, aki szintén Öregetesen lakott. Az ő édesapja is bányász volt. 1935. december 24-én megszületett első gyermekük, Miklós. Édesanyjáéknál laktak a nyárikonyhában. Nagy szükség volt a segítségükre, mert édesanyja betegsége miatt többet volt ágyban, mint talpon. Az orvos meg az ápoló gyakori vendég volt. Ekkor már csapatvezető vájárként dolgozott. 1938. február 5-én megszületett második gyermekük, Pál. Most már külön laktak egyszoba-konyhás lakásban ugyancsak Öregetesen, egy nyolc lakásos öreg épületben, ahova a villany sem lett bevezetve. 1938-ban nagy csapás érte a családot, amikor édesanyja májusban elhalálozott. Halálával azonban minden gond rá és a feleségére szakadt. A két legkisebb fiút, a nyolcéves Imrét és a tizenkét éves Lászlót magukhoz vették. Így lett öt év házasság után 27 éves korára hatodmagával. A perembányák egymás után kifogytak. A bányászat Karancskesziben tendált az aránylag érintetlen szénvagyonra. Jenő akna, melyet még a 20-as években nyitottak, előtérbe került. Ennek fontosságát sürgette a már érezhető második világháború szele. A régi I-es akna mellett készült a II-es, III-as, IV-es és V-ös lejtakna is. A korábbi 60 cm-es nyomvonalú vasutat 80 cm-re bővítették, és így járhatott rajta a zagyvapálfalvi villamosmozdony. A szenet a baglyasi rakodóra szállították. Ezen a kisvasúton szállították a dolgozókat is, akiket Amália-aknától Lapújtőig szedett föl a kijelölt megállóhelyeken. Ezen a kis vasúton utazott Ursitz József is 1941-től, miután az etesi lejtősakna is kimerült. Mint csapatvezető vihette magával a munkatársait. Mélyítették a II-es és a III-as lejtaknákat, majd frontjelentésen dolgoztak. Nem volt szokatlan Jenő-aknán semmi, mivel gyerekkorában itt libapásztorkodott. A munkatársai mind ismerősök voltak, mert a legtöbbjükkel együtt dolgoztak az Etes környéki bányában. Baleset sem volt ritka a bányában, szinte rendszeres volt a négy-öt halálos baleset évente és gyakori a töréses és csonkulásos baleset. Ezek a tények, valamint az, hogy édesapja rokkantsága is egy bányabeli baleset része volt, nem hagyta őt nyugodni, s ennek hatására állandóan azt kereste, hogyan lehetne biztonságosabbá tenni a bányászok munkakörülményeit. Az első ilyen témájú kutatása a csilleelszabadulással kapcsolatos volt (mivel a csillefutás nagyon sok balesetet okozott), mely végül is nem került meghallgatásra. Elkészítette egy automatikus csillefogó modelljét, melyet a bányaigazgatóság Salgótarjánban elfogadott. Sőt 20 pengőt és élelemtári utalványt is kapott jutalomként. Megengedték, hogy még a központi műhelyt is igénybe veheti, ha kell, de mivel javaslata nem termelés jellegű, ezért az Országos Társadalombiztosító Intézetre tartozott, így őt kérelmével odairányították. Működő makettjét elvitte Budapestre, s ott azt bemutatta az OTI vezérigazgatójának. Az elismerését fejezte ki, de közölte, hogy ő nem ért hozzá, így csináljon egy gyárat, ahol gyártja a készüléket (mely egy abszurd, lehetetlen ajánlat volt.), s ő majd kötelezni fogja a bányatulajdonosokat, hogy azt megvegyék. Hazaérve lesújtva a csalódottságtól, elővett egy kalapácsot és összetörte a modelljét, így ért véget az első újítása. 1943 júniusában kirendelték Erdélyben az Árpás-erőd építéséhez. Mint vájár tíz hónapig volt itt. Hazatérésekor azt látta, hogy a bányászok helyzete még rosszabb lett, mint egy évvel ezelőtt. Később a Nógrád megyei bányászat a medence déli részére helyeződött. Mivel a Salgótarján környékén felszabadult munkaerőt nehezen tudták elhelyezni, ezért szívesen támogatták a Rózsaszentmártonba való áthelyezést. Így helyezték át 29 társával együtt 1944. június 15-én Jenő-aknáról Rózsaszentmártonba. Valamennyien Pernyepusztán (Petőfibányán) kaptak lakást. A munkahelyük a VII-es aknához tartozó Déli bányamező, az ún. Fővárosi bánya volt. Ez az esemény élete nagy eseményének a kezdete volt. A Mátra hegységtől délkeletre hatalmas lignit mező terült el, részben a hegység lábánál részben a síkság alatt. Ezt a szénbányát kútásás közben és kimosásokban már régen megtalálták, és csaknem minden községben megpróbálták bányászni Rózsaszentmártontól Abasárig, sőt azon túl is. Rózsaszentmártonban a századfordulót követő évben próbálkoztak bányanyitással különböző egyéni és társas vállalkozók, de hivatalosan a mai bányászat elődjét 1917-től számítják. Ezt nevezik a Mátraaljai lignitbányászat bölcsőjének. A rózsaszentmártoni bányászat tapasztalata és a nagy lignitvagyon alapján nagy építkezések kezdődtek Lőrinci környékén. A Pernyepusztán létesülő nagy bánya szénvagyonára támaszkodva kezdték el felépíteni a lőrinci erőművet. 1944. szeptember elsején megalakították a szakszervezetet, illegális kapcsolatuk volt Salgótarjánnal és Budapesttel. A szervezet megalakításában nagy segítséget adtak a pécsi bányászok. 1944. októberében már közelről hallatszottak a bombázások. Rózsaszentmártonban az élelemtárat felosztották Rózsa és Pernye között. Lisztet, sót, zsírt és karbidot szállítottak a bányába. Tűzhelyeket helyeztek el a Teréz-akna alatt, hogy főzni tudjanak a gyerekeknek és a betegeknek. Huszonhét napot töltött, mintegy 4.000 ember a bányában. A rózsai és a pernyei lakosokon kívül román munkaszolgáltatások, lőrinciek, apciak, szegediek is menedéket kaptak a bányában. 1944. december 6-án felszabadult a selypi medence. Pernyepusztát néhány találat érte, lényegesebb kár nem volt. A telep férfi lakossága hadimunkán dolgozott, a nők pedig a kórházakban. 1945 január 1-jén megalakult pernyén a Kommunista Párt, melynek vezetőségi tagja, majd később az üzembiztonság elnöke lett. Már január hónapban megkezdték a széntermelést a lakosság és a kórház részére, s később először lovas kocsin, majd teherautón szállították a szenet a szomszédos községekbe és a Tiszán túlra is élelmiszerért cserében. Aktívan részt vett a közösség lakóinak és a bányászok életkörülményeinek javításában. Így az iskola üzemeltetésének folyamatosságában, a kulturális tevékenységek megszervezésében, a bánya átszervezésében. 1945 május 1. nagy ünnepére írta az első versét, melynek címe „A szabadság”. Ekkor adták elő azt a 3 felvonásos színdarabot, melyet 1938-ban írta meg, és melyet abban az időben előadni nem lehetett. Ennek címe: „Dráma a föld alatt”. Mivel egészségét veszélyeztette a sok utazás, fagyoskodás, nem kevésbé a nélkülözés, ezért kérte társait, hogy váltsák le az üzembizottsági elnökségből. Később párttitkár lett, de nem függetlenítve. 1946-ban a hatvani gimnázium kihelyezett tagozatot indított Selypen. Élete leghőbb vágya a tanulás volt, s így meglátva a lehetőséget, jelentkezett a tagozatra. 1947-ben 3 hónapos szakszervezeti iskolára ment, melyet kiváló eredménnyel végzett el. Sok társadalmi munkát végzett, nemcsak a bányatelepen, hanem a közösségben is. 1948 tavaszán a Közigazgatási Egyetemen belül megindult egy tagozat, ahol energiagazdálkodónak neveltek, így ismét jelentkezett. Ennek vezetője Dr. Klár János professzor volt. 1948 szeptemberében az Állami Műszaki Főiskolára került, amely Budapesten a Műszaki Egyetemen belül működött, Dr. Vörös Imre professzor igazgatósága alatt. A bányászati tagozaton bányaművelő és bányagépészmérnököket képeztek. A kollégium először a Mária Terézia laktanyában volt, az Üllői úton, majd később a Gellért hegyen a Bérc utcában. A bányászhallgatóknak az első évben minden héten szombaton és vasárnap a bányában kellett dolgozniuk. Erre egyébként is nagy szükség volt családjának, mivel havonta csak 600 Ft ösztöndíjat kaptak. 1949-ben a budapesti VIT. alkalmából két tanári szobát rendezték be családja részére a műegyetemen, mert elfoglaltsága miatt szabadságra nem mehetett haza. Rengeteg tapasztalatot gyűjtött, nagy elfoglaltsága mellett, sok embert megismert, s járt csaknem minden budapesti nagy gyárban. Még diákévei alatt az Eötvös Lóránt Geofizikai Intézetben dolgozott. Volt kollégiumigazgató és egyben tanársegéd. Diákkorában többször kapott megbízást szakértőként is. Miközben különböző lehetőségek jelentkeztek már diák korában, családja átlagon aluli körülmények között élt. Édesapja szociális otthonban halt meg. Gyula, legidősebb öccse hadifogságból hazatérve füstmérgezésben halt meg. László testvére, akit ők neveltek, Gyöngyöstarjánban egy gazdánál szolgált, mint szolgalegény. Másik testvére a Szovjetunióba készülve Budapesten az Oleg Kosevojban tanult. Felesége cseléd volt, és hogy a család egy kis plusz pénzhez jusson, elment a meddőhányóra válogatni a szenet. 1951-ben családjával együtt Pécsre került, és ott a Megyei Pártbiztonság Ipari Osztályán politikai munkatársként dolgozott másfél évig. Itt született meg legkisebb fia, Tibor. Munkaideje gyakran tartott este 10-12 óráig, mely mellett készülnie kellett az államvizsgára és el kellett készítenie a diplomamunkáját is. A legérdekesebb és a legszebb számára az épülő Komló volt. Később a technikumon és a vájáriskolában oktatott, amivel fizetésemelés járt. Anyagi problémája csökkent, viszont el foglaltsága nőt. Meg kellett ismernie a megye valamennyi üzemének problémáját és eredményességét. A feketeszénbányászatnak növelése és korszerűsítése érdekében gyakran érkeztek szovjet tanácsadók, akikkel kapcsolatot kellett tartania. Sok olyan dolgot tanult ezektől a bányász szakemberektől, amikről korábban nem is hallott, és melyeknek későbbiekben nagy hasznát látta a magyar szénbányászat. 1952. december 12-én Komló bányaigazgatójának nevezték ki, ahol nagyon sok probléma megoldása várt rá, melyeket tisztségéhez méltóan oldott meg. Őszinte és bátor fellépésének köszönhető, hogy legfelsőbb körökben időben belátták Komló nehéz helyzetét, és olyan embert küldtek oda Vas Zoltán személyében, aki előtte a Tervhivatal elnöke volt, és aki teljhatalommal felruházva szabad kezet kapott az ügyek intézéséhez, melyeket a kisebb tisztséget betöltő emberek nem tudtak volna megoldani. Urschitz József közvetlenül hozzájárult a korszerű technológia kifejlesztéséhez a ciklusgrafikonok és a tervtérképek bevezetésével, az energiafogyasztás menetrendszeri alkalmazásával és műszaki fejlesztésével, melynek konkrét eredménye lett a gyorsvágathajtás. 1954 májusában a Mátraaljai Szénbánya Vállalathoz helyezték ki, ahol osztályvezetői tisztséget töltött be. A vállalat bányaüzemei közül termelt Petőfi altáró, Rózsa IX –es akna, Szűcsi X-es, XI-es akna és Gyöngyös XII-es akna. Ide tartozott még a Vegyes üzem és Gépüzem is. 1954. július elsejével alakult meg a Tröszt, és ekkor lett a Gyöngyös XII-es akna főmérnöke. Sok tennivalót látott a bányában, amihez nagy szeretettel látott hozzá. Módosította a meddőszállítást, miáltal a gumihevederek hosszabb élettartamát segítette elő. Új technológiát vezetett be a frontfejtések kiképzésében, s ezáltal a szénfal elérése gyorsabb és könnyebb lett. Éjjel-nappal a bányában volt, amit talán az is elősegített, hogy család nélkül a legényszállón lakott. A család részben Komlón, részben Petőfibányán volt. A gyöngyösi XII-es akna eltérő volt a vállalat többi bányáitól. A széntelepek tisztábbak és magasabb fűtőértékűek voltak. A mellékkőzet homok, mely az artézi víznívó fölött száraz, alatta pedig vizes volt. Ez alá a szint alá sehol sem sikerült lejutni. Három hónapig volt közvetlen irányítása alatt a Gyöngyös XII-es akna. 1954 októberében bevitték a központba a főmérnököt helyettesíteni. Így lehetősége nyílt megismerni az üzemeket, az üzemek vezetését, és szervezeti működésüket. Nehéz bányászat volt a Mátravidék, amit az is bizonyított, hogy csaknem évente cserélték a felsővezetőséget. A problémát szubjektív és objektív nehézségek okozták. Az erősen duzzadó fekü, a főtében lévő rapszodikus úszóhomok-lencsék, a lignittelepben lévő tapadó anyagréteg okozta a fő problémát. Másik ilyen probléma az volt, hogy a fejtési vágatokat hagyományos ácsolatokkal nem lehetett tartani. Ezek a munkahelyek ették a bányafát és a fenntartási költségét. További nehézséget a frontfejtési kaparógépek okozták. Ezek a szállítóeszközök úgy megtapadtak a lignittelepen lévő agyagtól, hogy a nyolcórás műszak fele takarításból állt. Mindkét esetben tapasztalt helybéli dolgozók oldották meg a problémát. A bánya korszerű volt egészen a termelő munkahelyekig. A szakszerűen elhelyezett berendezések, a biztonságos közlekedés egy modern bánya képét adta. Ez igaz is volt a térképen, a valóság azonban mást mutatott. A nagy nyomás alatt lévő frontfejtésekben keservesen termeltek a bányászok. Az ácsolatok támfái szemlátomást nyomódtak a feküben. A reggel beépített 2,2 m hosszú támfából 16 óra múlva csak 1 m hossz látszódott. Négykézláb vagy hason kúsztak az eredeti 2,2 méter magas fejtésben. A lignit magas víztartama miatt magas páratartalmú levegő nem tudott hűteni, ezért a bányászok csaknem meztelenül dolgoztak. A vájárok szerszámai teljesen kezdetlegesek voltak: csákány, lapát, fejsze, fűrész, fúró. 

1955. január elsejével a vállalat műszaki fejlesztési osztályvezetője lett. Ezzel a beosztással belekerült a műszaki problémák sűrűjében. Célul tűzte ki a termelés költségének csökkentését. Az utókalkulációt tételesen vizsgálva gyorsan megtalálta az irreális költségeket. Főleg a bányafa fogyasztása volt szembetűnő. Feltűnő volt az alacsony teljesítmény a vágathajtásban és a frontfejtésekben. Az improduktív tevékenység nagyon nagy volt, ami nemcsak az improduktív létszámból adódott, hanem főleg az improduktív tevékenységből. Munkatársaival méréseket végzett különböző területeken a lehetőségeket vizsgálva. Ez a probléma országos volt, amilyen fontos volt a műszaki fejlesztés, olyan nehéz volt azt megvalósítani. Ebben az időben a vállalatnál már különböző bányagépek voltak, részben hazai, részben külföldi gyártmányúak. Ilyen hazai gép volt az F4-es vágathajtó kombájn, a Szemán-féle réselő, a Hidasi-féle rakodógép. Alkalmazásuk azonban nehezen ment. Megszervezte a műszaki fejlesztési osztály tevékenységeit. Komlói tapasztalatok alapján elkészítette a technológiai előírásokat különböző bányaterek biztosítására. A villamosenergia csökkentése érdekében bevezették a fogyasztás menetrendjét, különös tekintettel az esti csúcsfogyasztásokkal. Tröszti irányítás mellett kísérleteket kezdtek a vágathajtás gépesítésére és a korszerű fejtésbiztosításra. Mivel a Gyöngyös XII-es akna a legmegfelelőbbnek látszott, a legtöbb kísérletet itt végezték el. Kipróbálták az acéltámot és az acélsüveg-gerendát a frontfejtésben. Kísérletük eredménye nem volt rentábilis, mivel az acéltámok mélyen belenyomódtak a homokfekübe, s emiatt a kiszerelés és az áthelyezés időtartama nagyon nagy volt. Ugyanakkor a frontfejtésben sikerrel működtették a dombaszkombájnt. Évtizedes probléma volt Magyarországon a szénbányászat fajlagos fafogyasztásának csökkentése. Ennek érdekében különböző berendezésekkel próbálkoztak csaknem valamennyi bányavidéken. Hazánkban első ízben 1947-ben vetődött fel az acélpajzs-biztosítás kérdése. Egy bányászkonferencia alkalmával Raudly, a várpalotai tröszt kiküldöttje javasolta a fejtési pajzs alkalmazását. Közben a Bányászati Kutató Intézet is foglalkozott a pajzsbiztosítás kérdésével. Krupár Géza a Bányászati Lapok 1952. márciusi számában néhány szovjet pajzsbiztosítási módszert említett meg, és egyben kiötlötte román mintára, a több lényeges változtatással megtervezett első magyar típust is. A Bánya és Energiaügyi Minisztérium és az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület pályázatott hirdetett a Bányászati Lapok 1953. januári számában a páncélpajzs szerkesztésére és meghonosítására. A pályázat célja frontfejtések biztosításának olyan megoldása, amely lehetővé teszi a széleskörű gépesítést, a támmentes fronthomlok kiképzését, a biztonságos munkavégzést, a korszerű frontfejtések termelékenységének emelését, mind ezt pedig olyan módon, hogy a fabiztosítás a fejtésben lehetőleg teljes mértékben kiküszöbölhető legyen. Az első pályázati felhívásra befutott öt pályamunka nem volt kielégítő. Így a Nehézipari Minisztérium és az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület másodszor is pályázatot hirdetett a Bányászati Lapok 1953. augusztusi számában, amelyre a befutott hat pályamunka szintén nem volt kielégítő. Czottner Sándor szénbányászati miniszter kezdeményezésére 1954 augusztusában Mester János munkacsoportot alakított, az elvetett pályaművek újbóli áttanulmányozása és a legjobbnak vélt módszer kiválasztása céljából. 1955-ben kísérletek kezdődtek a fejtések páncélpajzzsal való biztosítására, ezek a kísérletek nem sok sikerrel jártak. A brigád kijelölte az első kísérlet színhelyét, a Mátravidéki Tröszt Petőfi-altáró üzeménél.  A pajzstípusra vonatkozólag a zsilvölgyi bányáknál alkalmazott, de átalakított típust találták a legmegfelelőbbnek. A második kísérlet színhelyét a Petőfi-altáró 1300-as jelzőszámú mezőjének északi részében jelölték ki. A pajzs alakján az első kísérletnél használt alakhoz viszonyítva (lényegében nem tért el) kisebb változtatásokat eszközöltek. Mivel a pajzs szilárdságára, teherbíró képességére az első kísérlet folyamán kedvező képet kapott, a második kísérletnél alapvető cél volt a 25 méteres pajzssor előrevontatását úgy megoldani, hogy azt a szállítóberendezéssel egyszerre lehessen a kiszenelt mezőbe, a fronthomlokhoz húzni vagy tolni. Ezen megoldást a második kísérlet folyamán sem sikerült létrehozni. A harmadik kísérlet színhelye a Petőfi-altáró I. északi gerincmezője. Az első és a második kísérlet tapasztalataira támaszkodva a pajzson különböző újításokat eszközöltek. Ezen kívül több kísérlettel is próbálkoztak, sőt az ország különböző bányavidékein is folytak pajzskísérletek, Ózdon, Várpalotán, Közép-Dunántúlon sőt még Pécsett is. Tulajdonképpen egyik kísérlet sem hozott olyan eredményeket, melyeknek megvalósítása a gyakorlatban eredményesen alkalmazható lehetett volna. A berendezések vontatását csak centiméterekben lehetett mérni, mert az alkalmazott vontató berendezések nem voltak megfelelőek. A hosszú ideig egyhelyben álló pajzs a kőzetmozgás következtében eldeformálódott. 1956. január 12-én Urschitz József egy műszaki értekezleten, mely a Bányászati és Kohászati Egyesület keretében valósult meg, ismertette a páncélpajzsra vonatkozó elképzeléseit. Ismertette a hidraulikus berendezést, melynek alkalmazásával engedékennyé tehette az acéltámaszokat és megvalósíthatta a pajzs mozgatását. A jelenlévők között nem volt azonos vélemény. Egyesek nagyon költségesnek találták, míg mások a frontfejtésbe szerelendő sok villamos berendezést kifogásolták vagy a nagy hidraulikus nyomástól féltek. 1957 májusában Urschitz Józsefet kinevezték a tröszt főmérnökévé. Ezen tisztességben irányította a Mátravidéki Szénbányászati Tröszt műszaki tevékenységét nyugdíjba vonulásig. Nem volt könnyű feladat, de a Komlón szerzett tapasztalatoknak nagy hasznát vette. Fő feladataként jelölte meg a folyamatos és biztonságos termelést. Szívügye volt és maradt a műszaki fejlesztés, s ezen belül fontosnak tartotta az újításokat. Számára bizonyított tény volt, hogy egy-egy berendezés, egy-egy technológia hiányosságát az ismeri a legjobban, aki azzal közvetlen kapcsolatban van, és így annak módosítására is az tud javaslatot tenni. A Mátravidék Szénbányákban foglalkoztak a gépi vágathajtással is, azonban érdemben nem tudtak eredményt elérni. Szovjetunióban a tulai medencében járva ismerkedett meg azzal a vágathajtó brigáddal, akik egy hónap alatt 1.300 méter vágatott hajtottak ki. A tulai tapasztalatok alapján elhatározta, hogy megszervez egy gyors vágathajtó brigádot a szűcsi X-es aknában, melynek megvalósítását egy F4-es géppel tervezték. Nagy volt az érdeklődés, de vegyes érzelmekkel. A gyors vágathajtás szükséges volt a duzzadó fekü miatt, mivel a fakadó víz tönkretette a vágatokat. Megfelelő előkészítés után elindult a gyors vágathajtás a Szűcsi X-es aknában. Az első hónap eredménye jó volt, 530 méter, viszont a sikert a második hónap hozta meg 650 méterrel. Eloszlottak a kételyek, a brigád pedig megkapta úgy az anyagi, mint az erkölcsi megbecsülést. Ezzel az eredménnyel megszüntették az idegenkedést a vágathajtó gépek iránt, ezentúl a Trösztnél csak gépekkel hajtottak vágatokat. 1958-ban a Mátra vidéki Szénbányászati Tröszt elnyerte a Minisztertanács és a SZOT vándorzászlaját az 1957-es évi munkája alapján. Később 1959-ben az 1958-as eredményeiért a Miniszter-tanács és a SZOT elismerő oklevelét. A hidraulikus páncélpajzs, melynek megvalósítása és üzembe helyezése élete célja volt, sok időt és energiát igényelt tőle hivatali elfoglaltsága mellett. Szerencsére azonban éppen hivatali beosztása tette lehetővé, hogy a kísérlet eredményes legyen. Egy ilyen horderejű elképzelést megvalósítani nehezebb lett volna egy alacsonyabb vagy magasabb pozícióból. Az első pajzsszerkezet 1957-ben készült el 30 méter szélességgel. Mivelhogy minden második pajzstagba kellett egy hidraulikus előtoló henger, így összesen 15 darabból állt. Az első 30 méter homlokszélességű pajzs Gyöngyös XII-es aknán lett üzembe helyezve, miután leendő üzemeltetői a külszínen összerakva megismerték annak minden részét, technikáját. A pajzs a várakozásnak megfelelően működött és probléma nélkül lefejtették a kijelölt területet. A gyöngyösi kísérlet alapján elkészült az 50 méter homlokszélességű páncélpajzs terve, és megkezdődött a gyártás is a petőfibányai Gépüzemben. A legnagyobb gondot a hidraulikus előtoló hengerek okozták. 1957. december 28-án egyhónapos tapasztalatcserére lett kiküldve a Szovjetunióba. Feladata volt a hidraulikus berendezések tanulmányozása. Járt a moszkvai gyárakban, kutató és tervező intézetekben Tulában és Kemerovoban. Sok szakemberrel találkozott, akik különböző fejtési pajzsokat terveztek és ezekkel kísérleteztek. Igyekeztek a különböző geológiai adottságoknak leginkább megfelelő pajzsot előállítani. A hidraulikus berendezés itt is fő probléma volt. A hidraulikus hengereket normál esztergapadokon marták, csiszolták a legkülönbözőbb szerszámokkal. A Gyöngyös XII-es aknába elért eredmények láttán megkezdték egy 50 méter homlokszélességű pajzs gyártását, most már hidraulikus támokkal. Megfelelő előkészület után az egyes számú pajzsot a Szűcsi X-es aknába szerelték be, amely 1959. április 1-jén indult meg. Ez a nap a dátuma a hidraulikus fejtési páncélpajzs üzemszerű megindulásának Magyarországon. A siker teljes volt, a pajzs zavartalanul működött. Nőtt a teljesítmény, csökkent a bányafa-felhasználás, könnyebbé és biztonságosabbá vált a legnehezebb bányamunka. Nem kellett ácsolni tehát, nem kellett a nehéz gerendákat cipelni. Nem kellett a fejtési szállítóberendezést, a kaparót szétszedni és átszerelni, mert az a pajzzsal együtt haladt előre, a termelvénynek csak egy kis részét kellett lapátolni, mivel nagy része ráhullt jövesztés közben. Mivel nem építették be az ácsolatokat, nem kellett azokat sem kirabolni, jelentős időt megtakarítva ezzel. Az eredmények láttán engedélyt kaptak a hidraulikus fejtési páncélpajzs üzemszerű gyártására. Petőfibányán a Gépüzemben külön igényeik mellett elsősorban Várpalotának gyártottak pajzsokat, mivel geológiai viszonyaik hasonlóak voltak. Ezenkívül szállítottak pajzsot a környező országokba is, így Romániába és Csehszlovákiába is. Tehát pár évvel később a páncélbiztosítású fejtések kísérletének kezdetétől Urschitz József okl. bányamérnök szabadalmának alkalmazásával a páncélpajzs alkalmassá vált fejtések megfelelő biztosítására. Ezt követően gyorsan terjedt az alkalmazása, az 50-es évek végén már 5-6 berendezés is üzemelt. Később a 60-as évek elején a Gyöngyös XII-es aknában volt olyan időszak, amikor csak páncélpajzs biztosítású fejtések üzemeltek. A páncélpajzs kifejlesztése és alkalmazása területén elért eredményeiért Urschitz József okleveles bányamérnököt, a Mátravidéki Szénbányászati Tröszt főmérnökét 1962. március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki. Kitüntetései között szerepel a Kiváló Feltaláló Arany fokozatáról szóló oklevél is. (Petőfibánya Községi Önkormányzat Képviselő-testülete 2010.08.20-án tüntette ki posztumusz díszpolgári címmel.) A pajzsos biztosítású fejtésekben a munka teljesítménye jelentősen megnőtt, a lignitnek kaparószalagra történő rárobbantása következtében jelentősen csökkent a fizikai dolgozók igénybevétele is. A pajzs sikert aratott a kiállításokon is, az 1960. évi Budapesti Ipari Vásáron ezüstérmes lett. A külföldi szaklapokban megjelent publikációi nagy érdeklődést váltott ki. 

Urschitz József, mint olyan bányász, aki a bányatelepen nőtt fel és több évtizedet töltött a bányában, sok szomorú esetnek lehetett tanúja és szenvedő alanya. Öt rokkant ujja volt a két kezén, volt már omlás alatt, részt vett mentésben, hárított el balesetet. Csaknem negyvennégy éves szolgálata alatt mintegy kettőszáz balesetre emlékezett, melyek környezetében történtek különböző üzemekben. Látott egyes és tömeges haláleseteket, látta a halál legkülönbözőbb formáit az égéstől a vízbe fulladásig, az áramütéstől a kőzetomlásig, és mindent, amit a bányában el lehet képzelni. A legmegrázóbb katasztrófa számára a Szücsi X-es aknában történt tömeges baleset volt 1959. november 27-én.

Urschitz József aznap érkezett haza egy 17 napos csehszlovákiai tanulmányi útról. A baleset éjszaka történt. 110 ember rekedt a bányában. Telefonjelzésre azonnal kiment, és a szemtanúk

meghallgatása után megtette a szükséges intézkedéseket. A helyi bányamentőkön kívül Salgótarjánból és Dorogról kértek mentési segítséget, akik rövid időn belül meg is érkeztek. Ekkor érkeztek meg a főhatóság emberei is. Gyorsan megtelt a bányaudvar az érkezők kocsijával. A délutános harmadból kilépő bányászok mind le akartak menni társaik segítségére,

ezt azonban a helyzet veszélyessége miatt megakadályozták. Viszont az igazgató az üzemorvossal együtt lement a helyszínre. A bánya üzemvezetője és főmérnöke már a bányában

intézkedtek, de a katasztrófa nagysága még ismeretlen volt. A szerencsétlenségnek több áldozata volt azáltal, hogy a veszélyeztetett zónába siettek a munkatársak, rokonok, barátok megmentésére azok, akik biztonságosabb helyen voltak. Volt olyan fiatal bányász, aki levizelt zsebkendőjét tette szája és orra elé, és így menekült át a gázos vágaton, hogy felvilágosítást adjon a bennrekedtek helyzetéről. Az egyik vágatban harminc bányász szorult be, a csapatvezető bátorsága és helytállása mentette meg őket a biztos haláltól. A csapatvezető minden nyílást, fúrólyukat eltömött, bízva abban, hogy mire a vágatban lévő oxigén elfogy, megérkeznek a mentők. Nem is csalódott, a mentők megérkeztek, az élőket a függőleges légakna alá hordták, ahol az orvos elsősegélynyújtást adott, amivel legalább öt ember életét mentette meg. Ki kellett szállítani az üzemvezetőt és a főmérnököt is, mivel szénmonoxid-mérgezést kaptak, később a gyöngyösi kórházba kerültek. A bányamentők felkutatták az egész bányát, kiderült, hogy 31 bányász halt hősi halált. A szerencsétlenség okozója az a tűz volt, ami a lignittelep legmagasabb rétegében keletkezett, amely fölött vízdús iszaplencse volt. A nagy területen jel nélkül a kiégett lignitparázsra ráomlott a híg iszap. A keletkezett gőznyomás áttörte a vágat főtéjét végigvonulva a szállító vágaton. Azok a bányászok, akiket ezen gőz eltalált, a forró gőztől haltak meg. A forró gőz a légzés során a gégébe jutva hólyagot okozott, ennek következtében állt be a halál három embernél. A többiek szénmonoxid-mérgezésben haltak meg. Szomorú kép tárult másnap az üzemre, felsorakozva a 3l koporsó. A szolidaritás, amiről gyakran szoktak beszélni, itt valójában megmutatkozott. Mindenki segíteni akart, még olyanok is, akiknek semmi közük nem volt a bányához. E szerencsétlenséget okozó esethez hasonló nem fordult elő korábban, bár melegedés és bányatűz minden bányában volt, főleg a gyöngyösi XII-es aknában. A Mátravidéki Szénbányászati Tröszt bányáiban nagy lépést tettek a műszaki fejlesztés terén, már nem csak a szállítás volt korszerűen gépesítve. A hatvanas évek elején a vágatokat F gépekkel hajtották, a frontfejtésekben hidraulikus fejtési páncélpajzsok versenyeztek egymással.

Urschitz József a gyöngyösi XII-es aknában a teleptűz eloltása után, kutatva az okokat, fénylő

szenet, sőt kokszot talált. A volt tűzfészektől különböző távolságokban változott a szenesülés foka. A laboratóriumi vizsgálat szerint a 2200 kcal/kg fűtőértékű lignitből 3200-4100 kcal/kg-os fényes szén és 7200 kcal/kg fűtőértékű koksz képződött. A természet adta lehetőség kutatására már nem maradt ideje, legnagyobb sajnálatára. A geológiai adottság lehetővé tette az ecsédi völgyben egy külfejtési bánya megnyitását. Az ötvenes évek közepén 1957-ben földgépeivel felvonult a Betonútépítő Vállalat (később Külszíni Szénbányászati Vállalat) és elkezdték az ecsédi külszíni bánya megnyitását. A vállalat korábbi nagy tömegű földmunkák végzésében szerzett tapasztalatait, dolgozóinak szaktudását és a rendelkezésére álló gépi eszközeit sikerrel alkalmazta az itteni feladatok megoldásában is. A hatvanas évek elején megkondult a vészharang a Mátravidéki Szénbányászati Tröszt mélyművelésű bányái fölött, mivel a Magyarországon megindult energiastruktúra átalakításának programja keretében a magasabb önköltséget termelő mélyművelésű üzemek sorra felszámolásra kerültek. Elsőként a Szücsi XI-es aknát (1959) zárták be, majd a Szücsi X-es akna (1962) következett. Ezt nagyban elősegítette az ott történt katasztrófa is. Később Petőfi-altáró (1964), Gyöngyösi XII-es akna (1967), Rózsa IX-es akna (1968) bezárása került sorra. 1963. július 1-jén egyesült a Külszíni Szénbányászati Vállalat a Mátravidéki Szénbányászati Tröszttel Mátraaljai Szénbányászati Tröszt néven. A kialakult új bányaközpont nemcsak örököse és jogutódja lett a trösztnek, hanem a korábbi eredmények továbbfejlesztője is. A bányászokat idegesítette a bányák bezárása, és ezt az idegességet fokozta az összevonás ténye is. Teljes volt a nézeteltérés a két egyesített vállalat dolgozói, valamint vezetői között. Nagy gondot jelentett a bányászok elhelyezése. 

Az egyesülés előtt víztelenítéssel foglalkozott, vágatokat hajtottak a külfejtés alá. Külföldi utazásai is a víztelenítéssel voltak összefüggésben, a víztelenítési rendszereket tanulmányozta. Az ecsédi külfejtés tapasztalatai alapján indult el a visontai nagy beruházás, melynek feladata volt a szomszédságban épülő hőerőmű szénnel való ellátása. A lignittermelés 1969-ben indult meg Visontán. Az ország legnagyobb külfejtéses bányája lett Thorez Bányaüzem - ezt a nevet

kapta -‚ az ország széntermelésének csaknem 30%-át adta ez a külfejtés. Meg kell még említeni egy fontos eseményt az életéből, amely ehhez az időszakhoz tartozik. 1961-ben a selypi és a hatvani cukorgyár vészhelyzetbe került, mivel az őket vízzel ellátó Zagyva folyó a nagy szárazság miatt leapadt. A vízmennyiséget pótolni kellett valahonnan, amely nagy problémát jelentett a főhatóságok számára is. Ha a két cukorgyár nem jut megfelelő vízmennyiséghez, akkor az az évi cukorrépatermést onnan el kellett volna szállítani, amely több milliós kárt okozott volna. Kérték Urschitz József segítségét, aki minden tőle telhetőt megtett. Kisgomboson volt egy régi akna, melyet még az 1920-as évek elején mélyítettek, s melyet később elöntött a feküből feltörő víz. Úgy tervezte, hogy ezt a vízmennyiséget a Zagyva folyóba engedik, és így a cukorgyárak megfelelő vízmennyiséghez juthatnak. A terv sikerült, csapatával ezt az aknát megnyitották, ügyelve arra is, hogy az aknában levő metángáz ne okozzon semmilyen balesetet. Percenként kilenc köbméter vizet sikerült a Zagyvába juttatni, így kisegítve a két cukorgyárat. Az élelmezési miniszter levélben köszönte meg segítségét, és munkatársait pénzjutalomban részesítették. 1967-ben családjával Rózsaszentmártonra költöztek, s ebben az időben felesége súlyos beteg lett. Ízületi bántalmai odáig vitték, hogy megbénult keze-lába.

Urschitz József 1971. január elsejétől vonult nyugállományba negyvennégy év szolgálat után. Élete nagy részét a bányában töltötte, eleinte mint fizikai dolgozó járta a bányászok tüskés ösvényét, ette a keserű kenyeret, látta s érezte az érdemtelen bánásmódot. Később megmászta a ranglétrát, mely nagyon sokszor komoly megpróbáltatásokat, helytállást, felelősséget követelt. Mindig a bányászok munkakörülményeinek könnyítése, biztonságosabbá tétele volt a szeme előtt. Sokszor kiállt az igazság mellett, függetlenül attól, hogy azt felsőbb körökben jó szemmel nézték vagy sem. Szerette, ha valaki komolyan, felelősségtudóan végezte munkáját, viszont a hazugságot, léhaságot, felelőtlenséget nem tűrte. Munkája által ismert lett nemcsak Európában, hanem Japánban és Amerikában is. Élete célját elérte, maradandót alkotott a bányászat műszaki fejlesztésében, amit hasznosítani tudtak Magyarországon kívül is. 1985-ben költöztek vissza Petőfibányára felesége betegsége és az ő egészsége miatt, mivelhogy gyermekei Petőfibányán laktak. Nagyon sok meghívást kapott különböző üzemektől, iskoláktól, hivataloktól, viszont felesége betegsége miatt nagyon keveset tudott elfogadni. Miklós, fia gépészmérnök lett, a Petőfibányai VEGYÉPSZER telephelyén volt vezető beosztásban egészen nyugdíjba meneteléig. Pál fia bányagépész technikus lett, ő a Visontai

Bányaüzemtől került nyugdíjba. Tibor fia autószerelő, ő is dolgozott a bányaüzemnél, majd később vállalkozó lett. Urschitz József 2010. november 8-án hunyt el 99 éves korában.