Juhász László, a bajnok

Az 1970-es esztendő a petőfibányai Bányász ökölvívóinak egyik legsikeresebb éve volt. Rezes László országos serdülő bajnokságot nyert, Tari az ifjúsági bajnokságon erősen vitathatóan került a második helyre. Zvara és Juhász utánpótlás vidékbajnokságot nyert, majd a magyar bajnokságon Zvara második, Juhász első lett. Az évekig tartó kemény, szorgalmas, lelkiismeretes munkának a gyümölcse ez évben érett meg. Zvara és Juhász példáján meghonosodott szorgalmas, sportszerű szakosztály szellem, azóta jellemzője a Petőfibányai Bányász ökölvívóinak. Az eredményeket akkor három válogatott ökölvívó reprezentálta (Zvara, Juhász, Tari), akik több nemzetközi mérkőzést vívtak.

Juhász első nagy fegyverténye volt a „Nemzetközi Balaton bajnokság” megnyerése, ahol a döntőben ragyogó győzelmet aratott jóval nagyobb és erősebb bolgár ellenfelével szemben. A mérkőzés után a sajtó így közölte a győzelmet: „Hátborzongatóbb látvány volt a hatalmas bolgár fiú mellett a kis Juhász. Aztán kisült, hogy ez a Juhász nem is olyan kicsi”...Igen, Juhász Laci az első menetben ellépkedett a hatalmas ütőerejű Avranov elől, aki előző mérkőzésein döntő fölénye miatt csak félmeneteket boxolt. A második menetben aztán Juhász egy ellépés után megsorozta a bolgárt, ezt pedig a harmadik menetben villámgyors megelőzésekkel tarkította és nagy fölénnyel győzött. Vastaps, különdíj és az I. Junior Európa Bajnokságra készülő keret tagsága volt a jutalom.

A felkészülés azonban nem volt ilyen szép. A tavasszal lezajlott utánpótlás bajnokság óta Lacinak kézsérüléssel kellett bajlódnia. Jobb kezének ütőfelületén babnyi darab csont lepattant. Összeszorított foggal készült hónapokon keresztül. Ősszel a Junior EB-n fájós kézzel letörve indult, de amikor a szorítóba került, már nem tudott másként, csak Juhász stílusban, harcosan öklözni. Minden ütésnél fájt a jobb keze, de fájt az ellenfelek álla is, akik sorra belerohantak fogadásaiba. Elsőnek a Balaton-bajnokságról már ismert Avramovot kellett ismét laposra pofozni, hogy továbbjusson. Miután ez sikerült, a román Gucu következett. Ő is nagyon kemény, erős ellenfél volt, de simán kikapott. Igen kellemetlen ellenfélnek bizonyult a nyugatnémet Markart. Nagyon akart és sokat, veszélyesen szabálytalankodott. Juhásznak jóformán csak arra kellett vigyáznia, hogy szét ne fejelje a nyugatnémet fiú arcát. Papp Laci tanácsa azonban ezúttal is jónak bizonyult: „Nem verekszel, nem mész előre, ne akarjál … majd ő jön.” A döntőben a lengyel Osztabbal kellett megküzdenie, aki az elődöntőben kiváló teljesítményt nyújtva legyőzte az egyik legtechnikásabb ökölvívót, az angolok könnyűsúlyú versenyzőjét. Osztab is nagyon akart győzni, hatalmasakat ütött és állandóan ment előre, vesztére, mert alapos verést kapott. Juhász Laci Európa bajnokaként állt fel a dobogó legmagasabb fokára. Amikor a Himnusz felcsendült és a magyar zászló a legmagasabbra kúszott, kicsordult a könny a szeméből.

Az utólagos értékelések során kiderült, hogy ő volt az egyetlen magyar versenyző, aki minden mérkőzése minden menetét minden pontozónál megnyerte. Ezért a teljesítményért megkapta a „Legjobb magyar versenyzőnek” felajánlott tiszteletdíjat és címet.

1971-ben ismét megnyerte a „Nemzetközi Balaton Bajnokságot”, megnyerte a belgrádi „Utánpótlás” versenyt is, és még egy halom bajnokságot. A felnőtt Magyar Bajnokságon a második helyre szorult, vitatható körülmények között. Orbán László Európa-bajnokkal szemben. E döntő mérkőzés külön érdekessége, hogy az első menetben a Sportcsarnok közönségének biztatására és vastaps mellett imponálóan megverte a felnőtt Európa-bajnokot. A második menet közepén Orbán rárohant Juhászra, s mindketten elestek, Juhász került alulra, a mérkőzésvezető pedig elkezdett számolni. Juhász felugrott és mérgesen a semleges sarokba szaladt, azon idegeskedve, hogy miért számol a bíró. Ettől kezdve idegesen támadni kezdett, hogy behozza az általa vélt számolás miatti hátrányt, amit azután az Európa-bajnok kihasznált és a harmadik menetben jobb volt Juhásznál. Győztesnek a közönség füttykoncertje mellett Orbánt hirdették ki. Ebben az évben Tari ifjúsági bajnokságot nyert és az ifi válogatott egyik legerősebb tagjaként nemzetközi mérkőzések sorát nyerte. Rezes is ifjúsági válogatott volt, de nem boxolt sikeresen. 

1972-ben Juhász visszalépett az Olimpiai keretből, mert műtött kezével és az emellett kimerült idegeivel nem tudta vállalni a nehéz, felelősségteljes felkészülést. Tari az országos Utánpótlás bajnokságon második lett és bevonult katonának a „Zalkához” Gyöngyösre. Rácz János érte el az ifjúságiak között a legjobb eredményt, bronzérmet nyert az országos bajnokságon és Rezessel együtt aranyjelvényes ifjúsági sportolók lettek. Rezes szerepelt az ifjúsági válogatottban is. A serdülő Tóth László az országos bajnokságon III. lett.

1973-ban Juhász is bevonult Gyöngyösre és a belgrádi felnőtt Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett. A Zalkánál aztán Juhász és Tari országos bajnokságot nyert. Rezes akkor az utánpótlás bajnokságon a III. helyet szerezte meg, serdülőink az országoson egy második és két harmadik helyet szereztek, Tóth László, Tóth Tibor és Holló Imre révén.

A Miskolcon megrendezett I. junior ökölvívó Európa-bajnokság egyik meglepetését Heves megyei versenyző okozta: Juhász László, a Petőfibányai Bányász fiatalja könnyűsúlyban aranyérmet szerzett! A szerény viselkedésű, halk szavú Juhász Laci 1951. november 29-én született Pásztón, 1966-ban a Petőfibányai Bányász csapatában kezdett el bokszolni, s azóta is a sportkör igazolt versenyzője. Eddigi legjelentősebb eredményét 1970-ben érte el, amikor súlycsoportjában utánpótlás magyar bajnokságot nyert. Az Európa-bajnokságra készülő keretbe két gyöngyösi ökölvívó mellett Juhász László került be. A két gyöngyösi később kiesett a keretből, így Heves megye színeit a petőfibányai fiú képviselte. Nevét kevesen ismerték, nem terhelte tehát annyi felelősség, mint a „nagy egyesületek” sok sikeres csatát megnyert ökölvívóit. Hátrányt jelentett viszont, hogy az NB II-ből is visszalépett sportkörnél nem szerezhetett annyi rutint, annyi tapasztalatot, mint társai. Az EB során kivételes rátermettségével, példás küzdőképességével és szorgalmával minden akadályt legyőzött! De tekintsük át részletesen miskolci szereplését. Az első mérkőzését a bolgár Avramov ellen vívta, győzelméhez nem férhetett kétség, amit a pontozás is bizonyít: a semleges pontozóbírák 60:56, 60:53, 60:58, 60:57 és 60:57 arányban látták jobbnak. Második ellenfele a jóképességű román Hodut volt. Juhász ezen a mérkőzésen is fegyelmezetten, céltudatosan öklözött, nemcsak a pontozók, de a közönség tetszését is megnyerte, mindhárom meneten át zúgott a „Hajrá Juhász”. Egyhangú pontozással nyert 60:58, 60:58, 60:56, 60:57, és 60:56 arányban. A középdöntőben az előtte szorítóba lépő Botos vitatható veresége alaposan felpaprikázta a Heves megyei fiút, egy pillanatra sem engedte át a kezdeményezést ellenfelének, s végül 60:57. 60:57, 60:57, 60:58, 60:57 arányban bizonyult jobbnak. A döntő küzdelmekre nem kevesebb, mint négyezer ember volt kíváncsi – ennyien férnek a nagyszerű miskolci sportcsarnokba – a televízió jóvoltából azonban szerte az országban, sőt az országhatárokon túl százezrek láthatták öklözni a petőfibányai versenyzőt. A döntőben sem okozott csalódást, ismételten bizonyította, hogy a töretlen akaratnak és szorgalmas munkának mindig megszületik a gyümölcse. A dobogó legmagasabb fokán az örömkönnyeket csak részben sikerült „lenyelnie”, úgy gondoljuk azonban, hogy ebben nem volt egyedül, hiszen a magasztos pillanat sok néző szemét tette homályossá... Gratulálunk, Juhász László!

Petőfibányától Belgrádig[i] (1973.)

Beszélgetés Juhász Lászlóval, a belgrádi ökölvívó EB bronzérmesével

Kíváncsian, várakozással néztem beszélgetésünk elé. Ismertem már Juhász Lacit. Láttam stílusos vívóöklözését – tehetségét, mellyel a legjobb juniorok között elismerést szerzett magának a miskolci Európa-bajnokságon. Nem sokkal találkozásunk előtt tért haza a belgrádi felnőtt ökölvívó EB-ről, melyen kisváltósúlyban bronzérmet szerzett, s ezzel a „csonka” magyar válogatott második legeredményesebb tagjává lépett elő. Nyugodt volt, kiegyensúlyozott, éppen pihenőjét, kiérdemelt jutalomszabadságát töltötte Petőfibányán. Az sem hozta ki sodrából, hogy a szeszélyes időjárás nem sok alkalmat hagyott neki kedvenc időtöltésére, a horgászásra. Az emlék nem olyan, mint a kabát, amit akkor vesz fel – vet le az ember, amikor akar. Agyunkban fészkel, s néha egy-egy villanásra önkéntelenül előtolakszik. Lacival is ez történhetett, mikor kezet ráztunk. Rövid, nagyon rövid ideig – talán a helyzet hasonlósága váltotta ki – úgy tűnt, felidézte magában az egy évvel ezelőtt történteket. S akkor számára egyáltalán nem kedvező esemény miatt került az érdeklődés középpontjába. Köztudott, hogy lemondott az olimpiai kerettagságról s ez megbolygatta a világot körülötte. Bizalmatlanságot, kétkedést, szemrehányást váltott ki cselekedete sokakban. Kevés segítőkész jó szót kapott akkor, s ez elkeserítette. Olyannyira, hogy a visszavonulás gondolatával is foglalkozott. A „vihar” aztán elült, s szerencsére lelkében sem dúlt sokáig. Igaz – mint azt később elmondta – keserűen nézte végig a televíziós közvetítéseket a müncheni olimpiáról, de végül is talpraállt...

A múlt évről annyit mondhatok, hogy idegileg nagyon ki voltam merülve. A fáradtság mellé jött kézsérülésem kiújulása, ami nem elsősorban a versenyzésben akadályozott. Sokkal inkább zavarta a felkészülést, Nem tudtam rendesen edzeni, ha nagyobb intenzitású munkát végeztem, állandóan fájt a kezem. Kellett a pihenő. Csak annyit versenyeztem tavaly, amennyi elegendő volt az I. osztályú minősítés megszerzéséhez.

Idén zavartalanul tudtál-e készülni az Európabajnokságra?

Úgy kezdődött, hogy minden simán fog menni. Január 3-tól február 20-ig Budapesten voltam edzőtáborban a válogatottal. Minszkben nemzetközi versenyen indultam volna, de erre már nem került sor. Február 27-én tényleges katonai szolgálatom letöltését kellett megkezdenem. Ez kiesést jelentett a munkából. Április elején kezdhettem csak újra a rendszeres edzést. A hosszú szünet miatt a téli alapozás szinte elveszett. Ha nehezen is, de sikerült ledolgozni hátrányomat. Május elején Pécsett nemzetközi versenyt nyertem, ezután kezdtem feljönni. A válogatott kerettel együtt készültem az EB-re, kisváltósúlyban hárman voltunk esélyesek a küldetésre. Végül én kaptam bizalmat szakvezetőinktől.

Neked, mint résztvevőnek, milyen tapasztalatok szerzésére adott alkalmat az Európa-bajnokság?

Elsőként a válogatottban tapasztalt kifogástalan közösségi szellemet említhetem. Mestereink – Papp László és Adler Zsiga bácsi – állandóan velünk voltak. Ha kellett, jó hangulatot teremtettek, ezzel is oldva a versenyfeszültséget. Mindenki szívvel-lélekkel szurkolt azért, aki éppen a szorítóban küzdött, de együtt voltunk az edzésmunkában, egymás segítésében egyaránt. Megvallom, kezdetben nagyon ideges voltam. Június 1-jén kezdődtek a küzdelmek, ekkor már mindenki ismerte a sorsolást. Nekem öt napig, június 6-ig kellett várnom első mérkőzésemre. Ráadásul a tét is nagy volt: ha ezen győzök a francia Gambini ellen, már bronzérmes vagyok. Sikerült nyernem. Ez talán túlzottan is megnyugtatott Kamnyevvel szemben, nem sok esélyt adtak nekem, de nem ez volt a döntő. Passzívan öklöztem, nem találtam meg vele szemben a kellő harcmodort, és bizony elkéstem a hajrával is. A hosszú taktikai előkészítés után rosszul időzítettem. Talán, ha előbb kezdek rohamozni... Ez volt pályafutásom során második mérkőzésem szovjet ellenféllel szemben. Nem „feküdt” nekem Kamnyev stílusa.

És ha bejutottál volna a döntőbe?

Ott sem lett volna könnyebb dolgom. Láttam már Benest máskor is öklözni, sokkal többet tud annál, mint amit a döntőben mutatott.

Ezek szerint elégedett vagy a bronzéremmel?

Talán többre is képes lettem volna. Nem mentegetőzés, de ha azt nézem, hogy a múlt évben még egy súlycsoporttal lejjebb, könnyűsúlyban szerepeltem, akkor most ezzel a kisváltósúlyban elért eredménnyel elégedett lehetek. Hiszen kezdetben még abban sem bízhattam száz százalékig, hogy kijutok Belgrádba. Most is petőfibányainak érzem magam, pedig már hónapok óta a Zalka SE versenyzője vagyok. Jó ott a közösségi szellem, mestereim sokat, és jól foglalkoznak velünk, lehet „melózni”. De én ezt az EB-szereplést – egyáltalán a talpraállást – úgy érzem, elsősorban Bérces Józsefnek, petőfibányai edzőmnek köszönhetem. Ő volt mellettem, amikor sokan kételkedtek bennem, amikor szinte teljesen egyedül maradtam bajaimmal. Neki és magamnak is megfogadtam, hogy ha a kezem rendben lesz –, sajnos Belgrádban is fájlaltam időnként – és csak munkámon, igyekezetemen múlik, akkor a következő Európa-bajnokságra és a montreáli olimpiára való kijutásért, s ha ez sikerül, az ottani becsületes szereplésért mindent megteszek. Idei rövidtávú célom a magyar bajnoki cím megszerzése, ez ugyanis a felnőttek között – bár többször közel álltam már hozzá – eddig még nem sikerült...

Juhász Lacin már nyoma sincs tartózkodásnak, bizalmatlanságnak. Szinte alig kell kérdezni, higgadtan, logikusan magyaráz, emlékeket idéz sportpályafutásáról; hogy 1961-ben kezdett öklözni; hogy 66-ban lépett először szorítóba; hogy 1969-ben lett ifjúsági válogatott. Idézi mesterének nevelő szándékú szigorát mikor – mert nem járt rendszeresen edzésekre – bár ő volt az egyik legjobb, mégis kihagyta a csapatból, s akkor ő megfogadta... önmagát erősítő, hitét, lelkesedését, az ökölvívás iránti szeretetét igazoló –, nem mesterségesen előrángatott, de bensőjéből fakadó emlékek ezek. Tanulságokkal együtt, melyeket – nem ő mondta, eredménye sugallja – hasznosítani tudott. Számomra arról volt bizonyság ez a beszélgetés, hogy Juhász Laci a múlt évi keservek, majd a kitartó szorgalmas munka után nemcsak a sikert találta meg újra Belgrádban. Rátalált önmagára. Ez pedig a szépen csillogó bronzéremnél is örömtelibb.

Juhász Lászlót, a kisváltósúly többszörös magyar bajnokát, junior Európa-bajnokunkat, különböző nagy versenyek győztesét, bajnokát nem kell különösebben bemutatni az olvasóknak. Annak ellenére, hogy az idén kétszer repülte át az óceánt, megjárta a kubai havannai világbajnokságot és most legutóbb az USA-t, elégedetlen az 1974-es esztendővel. Erről így beszélt petőfibányai lakásán, ahol találkoztunk:

Az idei év – ami a versenyzést illeti – lehetett volna jobb is. Úgy kezdődött 1974, hogy február elején két hétre kórházba kerültem. Ismét a kezemmel volt a baj. 1973-ban sok, 38 mérkőzésem volt, s kiújult a kézsérülésem. Ezért az orvosok javaslatára az idén igyekeztem erőmet jobban beosztani, csak a nagyobb versenyekre koncentrálni. S mindjárt a Honvéd-versenyen vereséget szenvedtem Beyertől. Magamnak is nagy csalódást okoztam. Az alapozásom volt rövid, de aztán május végén Pécsett megnyertem a Baranya Kupát, s elnyertem a legtechnikásabb versenyzőnek járó különdíjat is. Ezt a versenyt ezután a VB-re való felkészülés követte. A júniust és júliust edzőtáborban töltöttem. Augusztus 3-án indultunk Kubába és szeptember 3-án értünk haza. A VB-n szintén nem volt szerencsém. Beyerrel, az NDK Európa-bajnokával kerültem rögtön össze a 26 fős mezőnyben, aki azelőtt már kétszer is megvert. Az én ágamon volt rajta kívül a kubai, az orosz versenyző is, a könnyebb ágon pedig a döntőig „besétált” az Ugandai fiú. Nos, nagy mérkőzést vívtunk Beyerrel, végül kikaptam. Igyekeztem a taktikai utasításokat betartani, de a lélektani hátrány olyan nagy volt, hogy nem sikerült legyőznöm. Egyszóval, érzésem szerint is a német fiú volt jobb, megérdemelten nyert.

Mit csinált ezután?

Ezzel az én versenyzésem befejeződött A továbbiakban a még versenyben levőket buzdítottam, segítettem a felkészítésben, az edzésben. Többször voltam már csapatkapitány, s így kikérték a véleményemet a fiúk. Például Kovács P., aki „lelkis” gyerek, állandóan családi problémákkal volt elfoglalva ... Ezenkívül természetesen a szabad időben ismerkedtünk a kubaiakkal. Fürödtünk a tengerparton, jártunk a cipőgyárban, tsz-ben stb. A magyar követség dolgozói is mindent elkövettek, hogy ne legyenek problémáink. Nagyon jól éreztük tehát magunkat barátaink között, kár, hogy ételeiket – tengeri hal, rák, csiga – nem tudtam megszokni. Kényes gyomrom van.

Erről hallottunk híreket az amerikai út során is.

Valóban így volt. Hogy idehaza megnyertem vidék- és magyar bajnokságot, bekerültem az utazó csapatba, mint csapatkapitány. A hivatalos mérkőzésen nyertem Clevelandben Dean Kromarek ellen. Annak ellenére, hogy sem a gyomrom nem volt rendben és meg is voltam fázva, sikerült jó öklözéssel megvernem a lengyel származású fiút. Washingtonban viszont kikaptam Ray Leonardtól. Érdekes előzménye volt ennek a mérkőzésnek. Talán figyelmetlenség? Az utazáskor felhívták a figyelmünket egy néger testvérpárra. Mondták, mindketten szerepelnek ellenünk, s a fiatalabb lesz az én ellenfelem. Ezért őt többször megfigyeltem. A mérlegelésnél nem voltam ugyan ott, de biztos, hogy a mérkőzésen a fiatalabbat Badarinak, az idősebb testvért pedig nekem mutatták be. Szerintem magasabb súlycsoportú volt Ray. A második menetben aztán jobb horoggal padlóra küldött, egy pillanat alatt felálltam, hajtottam is, de ez már kevésnek bizonyult a győzelem megszerzéséhez.

Élményei?

Ilyen távolságból minden érdekes, amit láttunk, átéltünk. De az igazság az, nekünk versenyzőknek kevés időnk van arra, hogy alaposabban szemlélődjünk egy-egy országban. Felhőkarcolók, virágkarneválok, magyarokkal való találkozás, az utazás, mind-mind emlék. S ha már az ételeknél jártunk, előbb megemlítem, voltunk egy magyaros vacsoraestén, ahol én is jót ehettem A menü így nézett ki: bableves, disznótoros, tejfeles káposzta, tejfeles csirkepörkölt, túrós palacsinta, magyar borok, cigányzene, később frissen sült tepertő, sült kolbászdarabkák. Annak örülök viszont a legjobban, hogy születésnapomat ott és győzelemmel ünnepelhettem meg.

Tervei?

Most nősülök. Addig sok mindent el kell intézni. Bútort is kellene vásárolni. Igaz, még lakásunk sincs, de remélhetőleg ez is megoldódik. Aztán megyünk Galyatetőre nászútra, január 5-én pedig elkezdődik az alapozás. Hosszú idő lesz, öt hónap. Szeretnék 1975-ben az ideinél sikeresebb esztendőt zárni.

Búcsúzik, hiszen mint említette is, rengeteg dolga van, és még be kell mennie az üzembe is.